A Színházi Kritikusok Céhe 2022-ben új díjat alapított Jövő díj néven. A díjat a társadalmi folyamatok alakításán innovatív színházi gondolkodással, elkötelezetten dolgozó alkotók kaphatják meg.
Az első alkalommal két színházi nevelési társulatot, a KÁVA Színházat és a Kerekasztal Színházat, 2023-ban a Soltis Lajos Színházat, 2024-ben pedig a STEREO AKTot ismertük el.
2025-ben az Apertúra kapja a Színházi Kritikusok Céhének Jövő díját. A díj átadására 2025. szeptember 15-én, az Eötvös10-ben megrendezendő 46. Színikritikusdíj-átadó gálán kerül sor.
Csáki Judit laudációja
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy az egykor volt, mára földbe gyalult kaposvári Színházi Tanszéken nagy volt az öröm, amikor két másodéves fiú – Benkó Bence és Fábián Péter – azzal állt elénk, hogy ők bizony máris színházat csinálnak. Mohácsi János, a szakmai vezető meg én úgy gondoltuk, talán lenne még mit tanulni, mielőtt…
De aztán ez lett: előadások készültek, örömszínház, az ártatlanok magabiztosságával és felelőtlenségével, mármint felelősség nélküliségével. Így lett a k2, és ezért lett k2. 2010-et írtunk.
Aztán ki kellett lépni a Nagybetűsbe – és az minden volt, csak nem fáklyásmenet. Pedig akadtak segítőtársak nem kevesen – és köztük olyanok is, akik maguk is nehéz anyagi helyzetben voltak: a Stúdió K, a Trafó, a Jurányi; Orlai Tibor nagyvonalúan fizetett évekig egy-egy produkciót, és a Szkéné is azt mondta például a Züfecre, hogy állja a költségeket.
Züfec – emlékszem. Bulgakovból dobbantott, és szikrázott szanaszét; érdekes, ez már az a nyílt, odamondós, poénhalmazra gyúrós előadás volt, amitől a mai formáció, az Apertúra nevű azóta sem ment messze. Kicsit túlhabzónak tartottam akkor, de vagánynak, jelenidejűnek, és mindenek fölött érzékenynek mindarra, amiben élünk, és főleg amiben ők élnek. Mert a színház, a színházi világ, és azon belül is a független színházi világ és a színházcsinálás állandó téma, és ez jól van így; nemcsak azért, mert ez a szcéna cseppben a tenger, hanem mert ez zsigerileg a sajátjuk, nem kell bajlódni holmi színházi hitelesség megteremtésével, mert ab start ott van.
Bírtam nagyon az operettet – a Röpülj, lelkem! pofás és a műfaj kellékeit szellemesen, szemtelenül és könnyedén használó darab volt, aztán nem bírtam a Dongót, aztán félig szerepeltem a Cájtstükkben, félig meg kritikát írtam róla, mivel a kedves tanítványok, vagyis a „kölykök”, ahogy akkor hívtam őket, beleírták a darabba a két, gondolom, nagyon szeretett elméleti tanárukat, Jászay Tamást meg engem, igaz, nem sok szép dolgot mondtak rólunk, de ilyen ez a színház. Láttam majdnem mindent, a Brechteket, a miskolci trilógiát, láttam tantermi előadásokat, pécsi előadást, Csehovot. A Rebellisek például fájt, mert felkavart – túl közelről tudtam, miről beszélnek…
Nagyon drukkoltam, amikor színházra pályáztak. Nemcsak azért, mert az otthontalanság, az örökös vándorlás, a túlhajtott bemutatókényszer és az állandó pénztelenség előbb-utóbb fölzabálja, kioltja a kreativitást, a perspektíva hiánya felpörgeti a csapatban a fluktuációt, hanem azért, mert úgy gondoltam, megérett az idő és megértek ők is arra, hogy egy kőszínházi intézményben dolgozzanak. Csináljanak sikert, és bukjanak is, ha úgy adódik – jöjjön végre a felnőtt világ. Hiszen közben ők maguk is felnőttek – család lett, gyerekek.
Elbukták a pályázatokat, Pécset is, meg a Pinceszínházat is – igazságtalanság volt, szégyelljék magukat, akik így intézték. Szinte szükségszerű volt, hogy ezt már nem bírja ki a csapat: a barátság, a kettős vezetés megroppant, szétvált Fábián Péter és Benkó Bence színházi útja, és Apertúra lett a k2-ből. Féltem és féltettem, mégpedig két irányba: Fábián Petyát attól, hogy az ő meglehetősen rendkívüli tehetsége nem kapja meg a megérdemelt lehetőségeket, Bencét és a csapatot attól, hogy megzuhannak. És igazán boldog vagyok, hogy egyik félelmem sem lett valóság.
De továbbra is jelen volt az otthontalanság nyomasztása, amikor igazi csoda történt: a Gólem Színház, illetve Borgula András befogadta őket az épület másik felébe, ami aztán nem kevés munkával igazi szegényszínházi játszóhely lett; szóval valami otthonféleség. Szegény, mondom, mert szegények még mindig; leginkább az önmenedzselésre, a reklámra való pénz hiányzik, ettől olykor súlyos nézőgondok vannak, és én meg mondogatom, hogy nyugi, lesz majd áttörés. Az áttörés pedig az lesz, hogy teli lesz a pici hely – no, nem mintha abból meg lehetne élni. De lesz talán áttörés abban is, amikor a mai korcs színházfinanszírozás hitvány haszonélvezői eltűnnek, és lehet újra építkezni, amikor számítani fog az érdem, a teljesítmény és a tisztesség. És rossz emlék lesz az a szerencsétlenség, hogy a k2 és az Apertúra a kultúra és a színház iránt tökéletesen érzéketlen, sőt, azzal ellenséges, sőt, azt politikai „jutifalatként” használó fidesz-vircsaftban élte az eddigi életét.
Az Apertúra az évad végén bemutatta az elmúlt évad egyik legjobb előadását, a Sirályt. Alig fértünk be – vagyis az áttörés megkezdődött.
„Kápráztassanak el, gyerekek!”
A Színikritikusok díját idén 46. alkalommal adjuk át. Már ismert az életműdíjas, Blasek Gyöngyi személye, valamint az is, hogy a Kurázsi díjat a Kolibri Gíermek- és Ifjúsági Színház volt munkatársai kapják. A szavazólapok leadását és a szavazatok számlálását követően, augusztus elején hozzuk nyilvánosságra a 15 kategóriák várományosainak névsorát.