A Színházi Kritikusok Céhe posztumusz életműdíjat adományoz a 2026. március 29-én elhunyt Nádasdy Ádámnak.
Pikli Natália laudációja
Nádasdy Ádám nevét ma mindenki ismeri, aki bármilyen módon kapcsolatban áll a magyar színházzal. Szinte elviselhetetlenül szomorú, hogy ezt az elismerést (a Színházi Kritikusok Céhének Életműdíját) már nem adhatjuk át neki személyesen, hiszen március vége óta nincs velünk. Elviselhetővé az teszi a hiányát, hogy igazából nem ment el: itt van, velünk maradt és marad. Nemsokára megjelenik új fordítása George Bernard Shaw Pygmalionjából, meg fog majd jelenni valamikor a legfrissebb Shakespeare-fordítása is, a Windsori víg nők, amit a Vígszínház felkérésére készített el tavaly. Mintha a síron túlról is szólna nekünk Hamlet apjának szellemeként: „tarts eszedben”.
De akárcsak a dán királyfinak, nekünk sincs szükségünk ilyen figyelmeztetésre: professzionális színházak, amatőr és diáktársulatok először mindig „a Nádasdyt” keresik, ha Shakespeare-hez nyúlnak. A színház brutális a szöveggel, de csak azzal a szöveggel tud brutális lenni, amely létezik és hat. Amikor a Kertész utcai Shaxpeare-mosóban felhangzik a Prológusban a „szöveghűség nulla, Nádasdy, sorry” Závada Pétertől, az is csak azt jelzi, hogy apánkat és mesterünket nem lehet megkerülni – használni kell, amit tőle tanultunk, csak utána lehet tovább lépni.
Nádasdy Ádám színházi karrierje is ezt példázza. Akárcsak Oidipusz, megpróbált menekülni a sorsa elől, hiszen Nádasdy Kálmán operarendező, színházigazgató és Birkás Lilian operaénekes gyermekeként természetes lett volna számára valamilyen színházi karrier. De az ettől lehető legtávolabb eső foglalkozást választotta: nyelvtanár és nyelvész lett, tudós tanárember. Csakhogy a fátum cseles, és a kilencvenes években a magyar színház elkapta a menekülő fiú grabancát, aztán nem is eresztette soha többé. Nádasdy Ádám a Katona József Színház felkérésére lefordította a Szentivánéji álmot az 1994-es decemberi bemutatóra, majd a szöveg meg is jelent egy kis könyvecskében 1995-ben.
Tudósi és kritikusi körökben igazi skandalum volt az eset, mint ezt a Színház folyóiratban akkortájt megjelent írások is tanúsítják: „Hogy meri valaki ’lecserélni’ az Arany-fordítást? És épp a Katonában?” Ádám elegánsan állta a vihart, mindig kész volt a vitára, némi szemtelen mosoly kíséretében érvelt, hümmögött, ingatta a fejét – és fordított tovább. Végül neki lett igaza.
Tizennégy Shakespeare-drámából készített színpadon remekül használható szöveget, ami a színészek „szájára van írva”, de ami ennél is fontosabb: kortárssá tette nekünk a több mint négyszáz éves költői-drámai nyelvet úgy, hogy közben pontos maradt az eredeti szöveg lényegéhez. Nem adaptált, hanem a szó legnemesebb értelmében fordított: minden rétegében, fő- és mellékjelentésében, kulturális regiszterében értette a kora újkori angol szavakat, de amikor magyar szöveggé változtatta, nemcsak az angol jambust alakítgatta a magyar fülhöz, hanem mindent, amire szükség volt ahhoz, hogy a mai színházi közönség kortárs drámaként tudja élvezni a Shakespeare-előadásokat. Fontos elve volt, hogy a színházi hatás maradjon meg: ha Mercutio a korabeli szleng alapján naspolyákról és körtékről beszél a szex kapcsán, nem baj, ha „szétnyílt barack” és „sárgarépa” van helyette: itt nem a szó a fontos, hanem a hatás. És hogy a közönség nevessen a sikamlós poénon. Nádasdy képes volt arra a varázslatra, ami keveseknek sikerül: az ő tolla alatt nemcsak magyar, de kortárs magyar drámaíróvá vált Shakespeare. Ahogy a szamárfejű Tompor Mikinek kiáltják társai: „thou art translated”, azaz Nádasdy Ádám kezében „át lett alakítva” a klasszikus dráma valami tündéri, tudósi és költői varázslat által.
Nemcsak Shakespeare, de George Bernard Shaw is sokat köszönhet a „Nádasdy-átalakításnak”. Több drámáját újrafordította, sőt, Katona József Bánk bánja, Vörösmarty Csongor és Tündéje, Madáchtól Az ember tragédiája is megjelent Nádasdy-átírással, jegyzetekkel, hogy a színház tanuljon belőle – aztán használja kénye-kedvére. Sokszor mondta Ádám egy-egy előadás után, hogy „ha ezt, akkor így”, azaz nem bántódott meg attól, hogy az élő színházi produkció szétszedte, vagy kifacsarta a fordítását. Bár azt is nagyon tudta értékelni, ha megmaradtak a sorai, amin oly sokat és olyan precízen dolgozott. Emlékszem arra a büszke kis mosolyra, amit egy diákszínpadi Vízkereszt-előadás után láttam rajta: „Minden sort megtartottak. Bravó, ez nagyon tetszett.” Zsámbéki Gábor utolsó Shakespeare-rendezése a Katonában is méltó, szép példája volt annak, hogy a Lear király Nádasdy-fordításában milyen csodálatos szószínházat tud teremteni.
Ha kedve lett volna, talán rendező is válhatott volna belőle. A 2010-es években lakásán szervezte meg akkori Shakespeare-fordításai „olvasópróbáit”. A meghívott ifjabb és idősebb Shakespeare-tudósokat, hallgatókat ugyan arra kérte, hogy szedjék szét a szöveget, mondjanak minden kritikát, ami eszükbe jut, de az esték igazából nem erről szóltak. Nádasdy Ádám – egyszerre Prosperóként és csintalan mosolyú Arielként – gondosan megkoreografálta ezeket a hosszú estéket. Nemcsak szerepeket osztott ki, de titokban eljátszotta a rendezőt, a szerényen háttérbe bújó főszereplőt és a gondos házigazdát, miközben mindannyian ámultan tanultunk tőle. Szép játék volt, életre szóló.
A mai magyar színház és főként a 21. századi magyar Shakespeare-élmény nem lenne ugyanaz Nádasdy Ádám nélkül. Hatása sokáig velünk lesz, még akkor is, amikor – ahogy sokszor hangsúlyozta – ötvenévente újrafordítják majd azokat a klasszikus drámákat, amelyeket mi „nádasdyul” tanultunk meg szeretni a színházban. Nádasdy Ádám – akár akarta, akár nem – mára beépült a magyar kultúra és a magyar színház láthatatlan falaiba. Itt van velünk.
A Színházi Kritikusok Céhe évente egyszer titkos szavazással életművéért életműdíjat adományozhat olyan, a színházművészet bármely területén kiemelkedőt alkotó 65 év feletti művésznek (színész, rendező, tervező, dramaturg stb.), aki dokumentálhatóan sokat tett a magyar nyelvű színház fejlődéséért, eredményeiért, színvonalának emeléséért, és közvetve vagy közvetlenül hozzájárult, illetve hozzájárul a magyar színházművészet jövőjének alakításához, a fiatalabb színházi generációk neveléséhez, formálásához.
A Színházi Kritikusok Céhe eddigi életműdíjasai: Törőcsik Mari (2011), Senkálszky Endre (2012), Zsámbéki Gábor (2013), Fodor Tamás (2014), Molnár Piroska (2015), Székely Gábor (2016), Radnóti Zsuzsa (2017), Lázár Kati (2018), Pogány Judit (2019), Csíky András (2020), Szakács Györgyi (2021), Cserhalmi György (2022), Ecsedi Erzsébet (2023), Hernyák György (2024), Blasek Gyöngyi (2025), Ascher Tamás (2026).
A Színházi Kritikusok Céhe posztumusz díjat eddig két alkalommal adott ki: posztumusz különdíjjal tisztelegtünk Radnai Annamária dramaturgi és műfordítói, (2019) illetve Lengyel Anna (2021) dramaturgi, műfordítói, színházszervezői munkássága előtt.
Nádasdy Ádám fotóját Stekovics Gáspár készítette.