Márciusban épp csak elkezdődött a kritikaíró szemináriumunk, amelyet a Summa Artium támogatott, a koronavírus-járvány miatt félbe kellett szakítanunk a munkát. A foglalkozásokat július-augusztusban tartottuk meg.
A pályázati felhívásra 58-an jelentkeztek, a szemináriumot 15-en kezdhették el, köztük 2 határon túli hallgató. Ők a járvány miatt nem tudtak Magyarországra utazni, velük online tartottuk a kapcsolatot, a foglalkozásokon rendszeresen 7 hallgató tudott részt venni, akik a céh tagjai közül Balogh Gyulával, Csáki Judittal, Gabnai Katalinnal, Jászay Tamással, Kállai Katalinnal, Kovács Dezsővel, Nánay Istvánnal, Papp Tímeával, Stuber Andreával, Török Ákossal és Turbuly Lillával találkozhattak. Nagy örömünkre szolgál, hogy a résztvevők között kialakult egy baráti-szakmai kötelék, és többekben megerősödött a szándék, hogy a jövőben akár hivatásszerűen színikritikával foglalkozzanak.
Hallgatói visszajelzések a szemináriumsorozatról
Az utóbbi egy-két évben kezdett el érdekelni a színházi kritikaírás és szerettem volna megismerni a feltörekvő pályakezdőket, gyakorló kritikusokkal találkozni, beszélgetni erről a keserédes műfajról. Erre kiváló lehetőséget adott a szeminárium. Külön hasznos volt, hogy a beküldött irásainkra személyreszabott visszajelzéseket kaptunk. (Bogya Tímea Éva)
Újságíróként összefüggéseket keresek, hatásokat elemzek, történeteket mesélek, hogy azok, akik nem ismerik egy téma részleteit, ők is árnyaltan láthassák, megérthessék, legyen szó személyes sorsokról, egy nagy szervezet mindennapjairól vagy színházi előadásról. Hiszem, hogy a jó híreknek is helyük van, és minden alkotásban van érték, munka, hit, amit meg lehet és meg is kell látni. Több színházelméleti és színháztörténeti kurzus, néhány megjelent recenzió, interjú, és számos „asztalfióknak” készült írás után, a Színházi Kritikusok Céhe szemináriumával egy utolsó esélyt adtam magamnak, hogy kiderítsem, újságíróként valóban van-e dolgom a színházzal. A találkozások során tíz kritikussal tíz különböző perspektívából szemléltük a színházat mint élő közösséget, intézményt, társadalmi tényezőt, és a benne létrejövő alkotásokat, a nyelvet, a látványt, az alkotókat vagy éppen magát a kritikust és a kritikát. A gyakorlati feladatok, a szeminárium előadóival és hallgatótársaimmal folytatott termékeny beszélgetések, közös elemzések során világosan kirajzolódott, hogy amint a színházban szükség van a műfaji, formai, gondolati sokszínűségre, úgy az elemzők közti – eltérő tapasztalatokból és látásmódból adódó – különbségek is hasznosak. Szükség van a performanszok szakértőjére, a táncelőadások értő kritikusára, a művész színház esztétájára, a könnyű műfaj és a kommersz színház elemzőjére is. Az ízlés, az elképzelés, az értelmezés lehet más, a közös mégis a színház eszméje, az emberség, a kérdések kifogyhatatlansága, a mindent megismerni, kifürkészni, megérezni akarás. Fontos helye van a kritikusnak az újságírók között, csakúgy, mint a színházi életben: dokumentál, elemez, árnyal, befolyástól mentesen, így kötve össze nézőket, alkotókat, korokat. Épít és nem rombol. Van dolgom. Van dolgunk. (Parák Eszter)
Nagy örömmel és várakozással tekintettem a szeminárium elé, mert úgy gondoltam, ez egy egyedülálló lehetőség a kritika írással kapcsolatos ismeretek bővítésére. Nem csalódtam, olyan elhivatott szakemberekkel találkozhattam, akik véleményünkre kiváncsian, kérdéseinkre nyitottan osztották meg tudásukat és gondolatainkat velünk, miközben bátorítottak minket megkezdett utunk folytatására. Mindehhez olyan szempontokat és tudást adtak, amelyet bizonyosan beépítünk szemléletmódunkba és a írásainkba. Köszönet érte! (Rácz Anna)
Az utolsó pillanatban győztem meg magam róla, hogy jelentkezzek egy írásommal a Színházi Kritikusok Céhe felhívására. Nem éltem akkor épp a legjobb napjaimat, nem hittem, hogy sikerülhet, de azért megpróbáltam. Aztán néhány héttel később jött egy ímél. Felvételt nyertem! Én, aki azért jelentkezett, hogy megtaláljam a hangom, és legyen elég bátorságom az íráshoz. Nem sokkal később megkaptuk az előadók névsorát, akiktől eddig csak olvastam. Sosem hittem volna, hogy egyszer tőlük tanulhatok. A közösen töltött hét alkalom alatt nem csak arról hallottunk, milyen a jó kritika, hanem együtt gondolkodásra is volt lehetőségünk a színházról. Jó hangulatban teltek az „órák” és a szünetek is, remek csapat alakult ki a szeminaristákból. Nem ígérem, hogy innentől teljes magabiztossággal írok majd, de érzem, hogy sokat fejlődtem magamhoz képest. Az utolsó találkozásunk témájára hivatkozva csak ennyit mondok: határátlépés volt. Köszönöm, hogy részese lehettem. (Sarok Ildikó)