Életének 84. évében elhunyt Szántó Judit, Jászai Mari-díjas kritikus, fordító. 1957-ben szerzett dramaturg diplomát, majd volt tudományos munkatárs a Színháztudományi Intézetben, a Magyar Színházi Intézetben, lektor a Vígszínházban, s évtizedekig dolgozott a Színház folyóirat munkatársaként. Számos színművet és színházelméleti művet fordított németből, angolból, franciából. Nagyra becsült kollégánktól Csáki Judit írásával búcsúzunk.
A legutolsó, két hete megjelent fordítása Gideon Greif Könnyek nélkül sírtunk című világhírű könyve, a Saul fia című film egyik legfontosabb forrása, melyben az auschwitzi zsidó Sonderkommando tagjai emlékeznek. Szántó Judit azt mondta a fordítás idején, hogy ezzel a könyvvel bizony „nagyon nehéz tartani a napi öt oldalas normát”.
Mert volt neki, Juditnak ez: a napi öt oldalas fordítási norma. Leginkább angolból, de németből és franciából is. Stephen King regényei, A zsidók világtörténete című hatalmas munka, vagy bármi más hatalmas munka napi adagokban, precízen, pontosan készült írógépén, majd komputerén. Beosztva előre, legalább egy évre.
Valami ott maradt most a gépben, negyed- vagy félkészen.
Lehet, hogy színikritika is maradt benne – valami és valakik nem fogják megkapni az ő szolid, tűéles mondatait, szavait, amelyekkel mindig az előadás és az alakítások legfontosabb részleteit tudta megragadni. Hihetetlenül finom tollú kritikus volt – sokan és sokszor elirigyeltük telibe találós írásait. Miközben észben tartotta és tisztelte az alkotót – színészt, rendezőt, mindenkit –, nem hallgatta el egy-egy előadás kapcsán a gyöngeségeket sem, és nagyon tudott úgy „megmondani”, hogy nem bántott, csak leírt.
Többen dolgoztunk együtt Judittal, például a Színház szerkesztőségében, amely évtizedekig a heti munkarendje ugyancsak pontosan beillesztett része volt. Sokan hallgattuk történeteit a „régi időkből”, amikor még a Színházi Intézetben dolgozott – csuda memóriája volt: anekdotákban és adatokban egyszerre őrizte fejében az elmúlt évtizedek színháztörténetét.
Válogatott a megírandó kritikák között; mind tudtuk, hogy a huszadik század első felében íródott drámák, illetve bizonyos, ma már „nagy öregnek” tekintett rendezők előadásai „neki valók”. Ő azt is tudta, hogy mi nem való neki, meg is mondta, „én ezt már nem követem”.
A legutóbbi időkig – lassan és bizonytalanul járt már – jókor elindult a színházba, „váltott” barátnőkkel, régi ismerősökkel. Egyre kevesebb színházba járt (ahogy a legtöbben), mert az volt a luxusa, hogy csak azt nézte meg, ami érdekelte. A világ, az ország, a politika is érdekelte – ettől nem volt boldog mostanában.
De akár boldog volt, akár nem, minden reggel leült a komputerhez, és maga elé tette az aznapi adagot. Egészen mostanáig.
Judit, pihenj békében.