A Színházi Kritikusok Céhének gyerek- és ifjúsági színházi kuratóriuma a 2025/2026-os évadban a Füge Produkció és a DanteCasino koprodukciójában létrejött Ha már lúd… című elődásának ítélte a Színikritikusok Díját.
A gyerek- és ifjúsági színházi kategória díjáról a 2022/2023-as évad óta a Színházi Kritikusok Céhe korosztályos előadások iránt elkötelezett tagjaiból álló kuratórium dönt. A 2025/2026-os évadban Jászay Tamás, Keszte Bálint, Papp Tímea, Prikazovics Júlia, Rosznáky Emma, Stuber Andrea és Turbuly Lilla adta le szavazatát.
A kuratórium tagjai az évadban folyamatosan figyelemmel kísérték a gyermek- és ifjúsági színházi előadásokat, és idén is beszereztük azoknak az előadásoknak a felvételeit, amelyeket nem, vagy csak néhányan láttunk élőben.
A Színikritikusok Díja többi kategóriájával ellentétben itt minden szavazó öt előadást jelölhetett, a szavazatok 5-4-3-2-1 pontot értek. A 7 kuratóriumi tag szavazólapjain összesen 16 előadás szerepelt. A szavazatok alapján a Színikritikusok Díját a 2025/2026-os évadban a Füge Produkció és a DanteCasino koprodukciójában létrejött Ha már lúd… című előadás kapja.
Ha már lúd… (Füge produkció–DanteCasino) – Jászay Tamás laudációja
De most komolyan: ki ne akarna látni egy depressziós lúdról szóló mesét? Hallom is az aggódó szülők hangját: de hát ki akarna ilyesmit nézni?! A jó mese dupla-, de inkább triplafenekű, és a Füge Produkció meg a DanteCasino által 2025 novemberében bemutatott Ha már lúd… című előadás épp ilyen. Fogalmam sincs, egy lúdfenékkel hány lovat lehet megülni, de a merész vállalás célt ér: az előadás játékosan beszél a depresszióról és gügyögés nélkül szól a barátságról.
Az origó a lengyel Marta Guśniowska díjhalmozó kötete: a már alakját tekintve is rendhagyó Ha lúd, legyen kövér! című könyv 2022 óta olvasható magyarul. Kiváló polonistánk, Pászt Patrícia fegyelmezett fordítását Robert Romanowicz groteszk grafikái teszik teljessé. A jórészt dialógus alapú szöveg szinte színpad után kiált, és alighanem ezt ismerte fel Kenéz Ágoston, a Ha már lúd… című előadás író-rendezője is, aki Daniel Warmuz nyersfordítását használva, Szauer Lilla dramaturggal keretezte újra a történetet.
Az újhullámos állatmese főszereplője a depressziós lúd, aki tollashátú Jedermannként kitartóan totyogja köreit: a pikareszk vonásokkal bíró sztoriban a lúd (és állandó kísérője, a róka) egyre újabb ismeretségeket köt, és mindegyik révén egy kicsit több lesz, hogy aztán a végén… – na de ezt nem árulom el, tessék megnézni az előadást. Lehetőleg gyerektársaságban, de elárulok egy titkot: a felnőttek legalább annyira élvezik majd, mint a kicsik.
Mert a DanteCasino fiatal alkotócsapatának határtalan játékkedve pillanatok alatt átragad az üres játékteret körbeülő nézőkre. A nagyon is emberi vonásokat viselő jószágokat megtestesítő színészeket igencsak inspirálják Veronika Keresztesova jellemfestő outfitjei meg Cseri Hanna fülbemászó dalai. És miközben Podlovics Laura áldozati szerepben élvezettel tapicskáló lúdját, Hrisztov Toma a tóparton teázgatás régimódi örömeinek hódoló, hölgyekkel mindig gáláns medvéjét, Messaoudi Emina lelke mélyén romantikára vágyó, elég jó nyuszimamáját, Georgita Máté Dezső az élet értelmét a szüntelen munkálkodásban felfedező vidráját, meg persze Vizi Dávid maga se tudja, milyen nagyon melegszívű terápiás rókáját és a többi állatot figyeljük, egyszer csak rádöbbenünk, hogy nincs csodálatosabb dolog az életnél. Kell-e ennél jobb útravaló a (gyerek)színházban?
A kuratórium hagyományosan indoklással, ábécésorrendben nyilvánosságra hozza a rövidlistára került előadásokat is.
Bambi (Vaskakas Bábszínház, Győr) – Stuber Andrea laudációja
A győri Vaskakas Bábszínház ambiciózusan, igényesen, szisztematikusan és magabiztosan halad előre a gyermekszínház-művészet útján. Ennek egyik szép állomása a Kovács Domokos rendezte-koreografálta Bambi.
Fehér nagyszínpadon, fehér térben, fehér erdőben, egy stilizált barna fa körül játszódik az őzbakgida felnövéstörténete. Műfaját tekintve testbábos tánc-, vagy legalábbis mozgásszínházi előadás Tarr Bernadett szuggesztív zenéjével. Beszéd alig hangzik el, éppen csak annyi, amennyit Vadászként Rab Viki mond. Meg amit a kutya ugat, Szukenyik Tamás szájával. A Kárpáti Panna tervezte látvány meghatározó elemei a színészek mint állatsereglet: őzek, szarvasok. Egyik kezükben fémváz alapú, áttetsző, színesen körbe kötözött állatfej, másik kezükben ugyanolyan anyagú és alapú, mankószerű állatláb. Már abban a pillanatban tökéletesen plasztikus a figurakonstrukció, amikor a délceg Bársonyosi Dávid Bambiként világra jön, mintegy megörökölve a Bánky Sára játszotta gyengéd anyukájától a kontyocskát a fején. Esik, kel, ahogy a hosszúlábú újszülött állatok szoktak. Megkapó a színész-szarvasok harmonikus járása, ügetése. Kecses, feszes, ihletett ábrázolását nyújtják itt a rudlinak. Több szereplő kiemelkedő mozgáskultúráról tesz tanúbizonyságot – például Dunai Júlia vagy Urszinyi Ádám –, és az egész trupp átszellemülten vesz részt az együttesben. A játékon átsejlő színészi érzékenység az állatok méltósága iránti fogékonyságot is mutat.
A színpadon megelevenedő történetben ott van minden: élet, halál, természet, szeretet, lélek, test. Ha a néző – életkorától függően – esetleg nem tud minden történést pontosan követni vagy értelmezni, sőt ha egyáltalán semmit fel nem fog a cselekményből, akkor is merő gyönyörűség vár rá bő egy órában: a látvány, a hallvány, a lét lírai egyvelege.
Már csak az a kérdés marad némely hősünk – őz, szarvas, vadász – színpadi halála után, hogy vajon milyen lesz a találkozásuk az örök vadászmezőkön.
Ficak (Budaörsi Latinovits Színház) – Rosznáky Emma laudációja
Furcsa erőpróbája a színészetnek a csecsemőszínház. Látszólag szűk félóra játékidőről beszélünk, de pont ennek okán minden rezdülés, mozdulat, egy utolsó hangadás, szemöldökvonás is tartalommal, aurával bír. Juhász Vince és Fröhlich Kristóf hibátlanul belesimulnak a legkisebbeket megszólító Ficak világába: első jelenésüktől az utolsóig tisztában vannak vele, kiknek (és kikkel) játszanak, figyelmük, empátiájuk nagyon tiszta jelenlétről árulkodik. Többször lépnek interakcióba a gyerekekkel, profi hozzáállásuk a kiegészítő játék során is megmarad. Szőts Orsi álmodta meg a teret, rendezése nyomán a kertért felelő gazda és az első látásra antagonista kártevő találkozása humoros, otthonos és valahol megható történetté válik (dramaturg: Németh Nikolett). Közhelyszámba megy, hogy az igazán nívós gyerekelőadásokon a felnőtt közönség is jól szórakozik, de ezt csecsemőszínházi produktumok esetén sokkal nehezebb elérni. Míg ilyenkor egyfajta megengedő nagyvonalúsággal szemléli az ítész a játékot, a Ficak esetében tökéletesen működik a bevonódás. Sőt, szinte terápiás, felszabadító élménnyel bír betérni a budaörsi előadás ökoszisztémájába, a kellemes színek, simogató fények, a biztonságot sugárzó közös bunkiba – amely puhaságával bátorít a felfedezés örömére. Kész gyermekkor. Nem mellesleg az előadás zenéjét is az egyik játszónk, Fröhlich Kristóf jegyzi, külön dicséretet érdemel, a repetitív, kellemes gitármuzsikája – amely más hangokkal együtt elmaradhatatlan alkotóeleme a Ficak világának.
Nem véletlen, hogy Szőts Orsi ennyire biztos kézzel nyúl a csecsemőszínház nyelvéhez: eredetileg bábszínházi alkotóként indult, szakdolgozatát is e műfajból írta, és a Budaörsi Latinovits Színház első, legkisebbeknek szóló előadását, a Vacokot szintén ő rendezte. A Ficak esetében is kamatoztatja eddig fölhalmozott tudását, csalhatatlan intuícióját: a varázslatos kertben minden tárgynak lelke van – zenél a drapéria, az égősor, életre kel az öntözőkanna, a bögre, és nyilván, a növények. Az egész egy vakondtúrásnyi öröm.
Tono (Mesebolt Bábszínház, Szombathely) – Keszte Bálint laudációja
Felnőtt nézőként nehéz eldönteni, hogy mi az az egy ok, ami miatt annyira lelkesedek a Mesebolt Bábszínház Tono előadása iránt. Vajon azért-e, mert egy nagyon bátor történetválasztással beszél a másságról, az ahhoz való viszonyról? Arról, hogy bármennyire különbözünk egymástól, megtalálhatjuk és fontos is megtalálnunk a bennünket összekötő alapvetéseket. Tono és Pepe testvérek. Pepe egy nyílt, mindenkivel jól szótértő gyerek, Tono viszont egyáltalán nem beszél, a környezetére sem reagál. Pepe mégis meg akarja érteni testvérét és nem éri be azzal, amivel mindenki más, hogy “Tono ilyen”. Az előadás megmutatja, mennyire fontos a nyitottság és a kíváncsiság akkor is, ha a másikhoz látszólag lehetetlen kapcsolódni. Vagy talán olyankor a legfontosabb. Mindezt pedig hatéves kortól ajánlják éppen azoknak, akik ebben az időszakban találkoznak az iskolával, mint új szocializációs színtérrel, ahová mindenki nagyon különböző háttérrel érkezik.
Vagy talán a lelkesedésem oka a rendkívül izgalmas formai megvalósítás. Ami egyszerűsége mellett számos játéklehetőséget kínál a színészek számára. A dobozokból álló emelvényen mozgó doboz figurák jól láthatóan egységbe rendeződnek, így egyszerre kifejezve a hasonlóságot a családtagok között és Tono tőlük való különbözőségét is. A forma és a tartalom összhangban állnak egymással, így alkotva a gyermekek számára is érthető rendszert. Kolozsi Angéla, Kőmíves Csongor és Forrai Áron játéka gyors váltásban tud dinamikus és finom is lenni, aminek köszönhetően szépen végigvezetik a nézőt az előadás érzelmi ívén.
Fodor Orsolya rendezése mindkét szempontból érdekes és lelkesítő előadás. Ha én nem is tudom eldönteni, számomra melyik az izgalmasabb, azt gondolom, a szülők és a pedagógusok ezek bármelyikét fontosnak tartva bátran vihetik rá a gyerekeiket.
Trisztán és Izolda (Vojtina Bábszínház, Debrecen) – Papp Tímea laudációja
Az előző évadban készített Sárkánykirály után Kovács Domokos rendező-koreográfus és alkotótársai, Nagy Orsolya író, Kárpáti Panna látványtervező és Tarr Bernadett zeneszerző visszatértek a Vojtina Bábszínházba, hogy a társulattal együtt folytassák a kísérletezést a fizikai bábszínház felénk még járatlan vidékein. (Még akkor is, ha ebben az előadásban mindössze egyetlen báb-báb van.) A korábbi közös tapasztalat tökéletesen érezhető az előadáson: a színészek nem egyszerűen csak gyakorlatokat teljesítenek, nem mozdulatsorokat kiviteleznek, hanem a testükkel közölnek és a testükből fogalmaznak. Ezt a Trisztán és Izoldát pedig csak így lehet előadni. A 12. századi lovagi irodalom egyik leghíresebb, a popkultúrában is helyet talált alkotását ugyanis nem „jó cím”-ként használták, hanem releváns korosztályi (16+) problémát, a kamaszok testi és lelki érésének bonyolult, gyakran aszinkrón zajló folyamatát bontották ki belőle.
Kitett hús és testiség, és a puszta nemiségen és szexualitáson túl a mély összetartozást mutató, érzéki mozdulatok. Éteri, univerzális zene, a hangművészetté kottázott érzelemkitörések és jól felismerhető kelta dallamok. A tenger kékje, a középkori ruházat egyszerűsített formája, korhűségre utaló és 21. századi genderkérdéseket megfogalmazó szoknya. Az előadás minden pillanata egyszerre operál költőivel és profánnal, konkréttal és absztrakttal, s teszi könnyedén, humorral, szellemesen, okosan, tisztán fogalmazva, játékosan, organikusan. És elképesztően bátran.
A fiatal férfi (Trisztán: Csiky Csongor Ábel) lehet rezervált és bizonytalan, az idősebb (Marke: Baditz Dávid) szelíd, fájdalommal és kételyekkel teli, és mindketten sírhatnak. A fiatal intrikus (Andret: Mercs Máté Péter) is inkább gyenge és bizonytalan, mint a lovagi eszmények par excellence ellentéte. Velük szemben a nők merészek (Izolda: Telenkó-Oláh Tímea), képesek a másik boldogságáért áldozatot hozni (Brangene: Hell Krisztina), anyatigrisek, higgadtak, felelősségteljesek és a fájdalmukat is artikulálják (Királynő, Fehérkezű Izolda: Nagy Mónika), és közöttük létezik a szolidaritás.
A Trisztán és Izolda alkotói és előadói nem csupán magas színvonalon mesélnek el egy klasszikus történetet, de annyira értik és érzik egymást, hogy ez az egymásra hangoltság az előadás nézői számára is megteremti érzelmileg biztonságos közeget. Egyszerre megrázó és felszabadító élmény.
Velem mindig történik valami (Budaörsi Latinovits Színház–SICC Production) – Prikazovics Júlia laudációja
A Budaörsi Latinovits Színház és a SICC Production koprodukciója az idei évad egyik legkiemelkedőbb előadása. Azt a korosztályt célozza, amelynek talán a legnehezebb érdekes és érvényes színházat csinálni, hiszen, az előadás egyik dalának refrénjére utalva, nemcsak azokért a gyerekekért morzsolhatunk el egy könnycseppet, akik a kamaszkor kezdetének embert próbáló hétköznapjait élik, hanem azokért a felnőttekért is, akik igyekeznek kulcsot találni a kiskamaszokhoz. A Velem mindig történik valami alkotói minden kétséget kizáróan megtalálták ezt a kulcsot: Novák Eszter rendezésének feszes tempója, a jelenetek tökéletes egybefűzése, ami egy pillanatra se engedi lankadni a figyelmet, valamint a SICC Production csapatának (Fülöp Kristóf, Kerek Dávid, Krasznai Vilmos, Liber Ágoston, Sas Zoltán, Turi Péter és Vatamány Atanáz) kifogyhatatlan energiája és még annál is több játékossága az. Nincs szükség flancos külsőségekre, erre jól ráérzett Sike Gábor díszlet-, valamint Szabó Dorka jelmeztervező is, hiszen bőven elviszi a showt, hogy itt a játszók tényleg játszanak – a szó legnemesebb, leggyermekibb értelmében.
Janikovszky Éva szövegei remek alapot szolgáltatnak ehhez a játékhoz, s az alkotók kellő érzékenységgel nyúlnak hozzájuk: ha kell, magyarázzák-lefordítják, ha kell, kiegészítik őket, szem előtt tartva a mai kiskamaszok világát. S ki tudna többet erről a világról, mint maguk a kiskamaszok? A Budaörsi Jókai Mór Művelődési Ház gyerekvers-pályázatának válogatott művei, amelyeket a SICC Production tagjai zenésítettek meg, tökéletesen belesimulnak az előadás miliőjébe, s általuk a célközönség alkotótárssá, s aktív szereplővé válik. Ez utóbbit erősíti a nézőkkel való kapcsolatteremtés, amelyet a játszók a nézőtérnyitástól egészen a tapsrend utolsó pillanatáig végtelenül lazán, természetesen és meggyőzően valósítanak meg. Olyannyira, hogy a közös éneklésnél talán még a gyereksereg mögött a hátsó sorban szigorú arccal megbújó kritikus is dalra fakad… De ez már csak amolyan városi legenda.
Kreditek: Ha már lúd… (fotó: Dányi Viktória), Bambi (fotó: Éder Vera), Ficak (fotó: Budaörsi Latinovits Színház), Tono (fotó: Trifusz Ádám), Trisztán és Izolda (fotó: Csatáry-Nagy Krisztina), Velem mindig történik valami (fotó: Budaörsi Latinovits Színház)