A legígéretesebb pályakezdőnek járó kritikusdíjat Nagy Péter István kapja. Nánay István laudációja.
Celldömölkiként szinte beleszületett a Soltis Lajos Színházba, ez lett egyik nevelő iskolája. Már diákkorában dolgozhatott az együttesnél rendező és a hatvanas-hetvenes évek kísérleti színházának hagyományait továbbvivő Solténszky Tiborral, Katona Imrével és Somogyi Istvánnal, de ugyanígy az erdélyi rendezők kiválóságával, Bocsárdi Lászlóval is.
Útja mégsem a színház felé vezetett: az ELTE-n pszichológia szakra iratkozott be. Nem lett hűtlen a színházhoz sem: nemcsak az egyetemi szakdolgozatának tárgya utalt a színházra, hanem részt vett a Nemzeti Színház rendezőgyakornoki programjában is. 2015-től az SZFE fizikai színházi rendező-koreográfus szakának hallgatója.
Első rendezésére otthon, a Soltis Lajos Színházban került sor 2013-ban. Azóta több mint egy tucat bemutatója volt. Mindenben, így a darabválasztásban is nagyon igényes. Operákat éppen úgy színre visz, mint régmúlt és modern klasszikusokat.
Tanítottam, elfogult vagyok vele. De kritikus is. Most mégsem a megoldatlanságaira vagy túlzásaira emlékszem, hanem arra, hogy milyen pontosan és egyéni szemszögből elemzi a darabokat, hogy a szó mellett mekkora szerepet kap nála a látvány, a zene és a mozgás, hogy azok közé a Horváth Csaba-tanítványok közé tartozik, akik a fizikai színház eszközeivel és szellemiségével új olvasatát képesek adni jól ismert műveknek is. Ez a fergeteges tempójú, sziporkázóan szellemes Szentivánéji álomra éppen úgy igaz, mint Weöres Octopusának eklektikájára, Camus Caligulájának elérhetetlenség-hajszolására, mint Hamsun Éhségének egzisztencialista olvasatára.
A szintézis a Don Carlos a Radnóti Színházban, ami optimistának nem mondható képet fest a fiatalok perspektívátlanságáról, egy ma is ismerős hatalmi mechanizmus működéséről, és nem mellékesen minden egyes alak tragikus magányáról. Érett munka.